Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


NEM ÁTLAGOS A GYERMEKEM

2009.11.29

Nem átlagos a gyermekem

Az előadás elhangzott a Sréter Ferenc Népfőiskola Egyesület "Szeretet Nap" rendezvényén Salgótarjánban, 2009. március 25.-én.

Néhány hete már, hogy egyre sűrűbben forognak a gondolataim a szeretet körül. Leginkább ilyesmi karácsony környékén szokott velünk előfordulni. Sajnos, hogy csak akkor, mert rágondolni is édes borzongás. Megtehetnénk minden nap, de elragadnak minket a fizikai világ félelmei.

Lelkileg készültem. S mert készültem csöndes magányban, érzékenyebb lettem. Olvastam, és kutattam a sorok között a szeretet megnyilvánulásait. Jártam az utcákat és figyeltem a szeretet jeleit, néztem a csillagokat, és mintha ez által megnyíltak volna a Kozmikus Csatornák, szinte érezhetővé vált a szeretet vibrálása.

Biztosan mindenki emlékszik a Kis Herceg rókájára, aki elmondta új barátjának, hogyan készíti szívét már jó előre a vele való találkozásra.

Valahogy én is így voltam ezzel a nappal. Úgy érzem, sokkal tartozom a Világegyetem Szeretetének, és azzal is törleszthetem adósságom, ha ma Csabáról, az autista kisfiamról mesélek. Mert csak azt szerethetjük, amit ismerünk, amiről vannak ismereteink, a tudás előfeltétele a szeretetnek, annak a szeretetnek, melyet érezhetünk a világ összessége iránt. Ha ugyanis arra gondolok: SZERETET, akkor nekem az ÉLET jut eszembe, és ha élet, akkor a VILÁGEGYETEM, amely számomra ISTEN.

Eszembe jut rögtön, hogy itt élünk ezen a bolygón, amely a világűrből egy törékeny kék üveggömbnek látszik, itt élünk esendőn, kiszolgáltatva és mégis tele életerővel, akarással és szeretettel. Vagyis életünket percről percre áthatja a CSODA.

Ezt a csodát, ezt a mindent behálózó megértést, szeretetet dobjuk szinte naponta oda a világ diktálta tébolyért cserébe, mert úgy érezzük, fizikai létünket veszélyezteti. Betagozódtunk az anyagi világba és elfeledjük küldetésünk, hogy azért öltöttünk testet, mert MEGÉRTENI, TANULNI ÉS SZERETNI akarunk.

Mindig ezt mondom gyerekeimnek is. Három gyermekem van. Ketten már felnőttek. Attila új családjával él, Enikő most viszi haza az iskolából Csabát, Csabát, aki második házasságom gyümölcse, 13 éves és autista.

Csodák mellett élek.

Egy külső szemlélő számára a mi életünk nem tűnhet a legszerencsésebbnek. Ha egy-egy epizódját látják, az nem biztos, hogy a legvonzóbb pillanat, mert legtöbbször éppen küzdünk az autista világa és a mi normákkal szabályozott világunk közötti különbségekkel. Ha érdekes összeborulást, ideges tekintetű gyermeket, mutatóujját feltartó, vagy éppen szemét eltakaró kis emberkét látnak, akkor az azt jelenti, hogy éppen azért harcol, hogy szeretné elfogadni, ami van, de nem képes rá. Ilyenkor láthatom az emberek tekintetében a sokféle érzelmet és ki nem mondott véleményt. (Van, aki kimondja.) Mindenképp tudom, hogy nem szeretné élni az én életem. És ez jól is van így. Minden embernek a maga életét kell élnie.

Így van ezzel az autista is. Ő is szeretné élni a maga életét, de integrálódnia kell, ha létezni, ha élni, ha fennmaradni akar. Miközben őt nem képes elfogadni a nagy többség, addig neki meg kell tanulnia egy sor olyan szabályt, ami számunkra természetes.

Természetes?

Hogyan tanul a gyermek? Legtöbbet utánzással. Igen ám, de az autista erre éppen, hogy képtelen. Pár éve olvastam egy tudományos kutatásról, amely a homlok lebeny mögötti ún. „TÜKÖRSEJTEKET” vizsgálja, amely az utánzásos viselkedés elsajátításáért felelős. Feltételezés csupán – egyenlőre -, hogy az autistáknál valahol itt keresendő a baj forrása. Hogy miért, vagy sérült-e egyáltalán, vagy esetleg ez egy új embertípus fokozatos térhódítása lesz a földön, az egyenlőre még titok.

Ezzel az utánzással, és persze tanítással egy sor gátlást is belénk neveltek, és ha nagyon megpiszkáljuk a dolgokat, akkor még azt is megkockáztatom kimondani, hogy egyfajta kényszerpályán vagyunk, amire azok állítottak, akikkel valaha kapcsolatba kerültünk.

Csaba nem tudja ezeket a normákat spontán elsajátítani, és bizony sokszor „fütyül” az elfogadott viselkedési formákra. Az utcán mutogat, esetenként pörög, magában beszél, és ha valaki éppen szimpatikus neki, akkor oda megy hozzá, és egészen közel hajol és szeretné megvakargatni a feje tetejét. El lehet képzelni, hogy ilyenkor mi történik. Sok beszélgetésbe került, amíg erről sikerült őt leszoktatni. Beszélgetni viszont nem tud. Ha tehát mégis van, aki elfogadja őt, és beszélgetni szeretne, akkor ez maga a kudarc.

Az orvostudomány ezt nevezi kommunikációs deficitnek és sztereotip viselkedésnek.

Én, mint Csaba édesanyja már többször is feltettem magamnak a kérdést, hogy tényleg deficit ez, vagy a mi világunk túl merev?

Persze nem volt ez mindig így. 36 évig én is másként láttam a világot. Úgy éltem, hogy én, ÉN vagyok és a világhoz semmi közöm, nem vagyok azonos vele. De ez megváltozott.

Csaba megszületett. Nagyon korán. Előtte két napot várakoztunk, amikor csak ő és én voltunk az egész világon egyedül. Olyan volt, mint egy kómás ébrenlét. És csak beszélgettünk, hangok nélkül, amely beszélgetés arról szólt, hogy egymást biztattuk, erősítettük és a világról meséltem neki.

Születése után órákon át nem láthattam, és zsigereimben éreztem a káoszt. Utána megláttam parányi, törékeny testét az inkubátorban, teletűzdelve különféle vezetékekkel és már ez a látvány is akkora erőt adott nekem az első zokogás elmúltával, amit azelőtt el se tudtam képzelni. Amikor mondták, hogy megérinthetem és megtettem, az a csöppnyi 1 kiló 35 dekás csecsemő kinyitotta a szemét, mintha egyenesen rám nézett volna, és mintha azt mondta volna: VÉGRE LÁTLAK, VÉGRE ITT VAGY!

Akkor ott az inkubátor mellett állva döbbentem rá, hogy amit évek óta hiányként éltem meg, amire azt hittem rendetlenség, meg boldogtalanság, az nem volt más, mint hogy RÁ VÁRTAM.

És akkor még nem tudtam, hogy autista. Az csak később, 3 éves kora előtt 1 hónappal derült ki. Akkor volt egy apró összeomlás, amelyből hamar felépült az egész család, bár nem tagadom, fájdalmai még időnként visszahatnak.

Egyik nap – lehet úgy fél éve – mondtam Csabának elalvás előtt, hogy lehet ő az egyetlen ember a földön, aki engem fenntartások nélkül szeret, olyannak, amilyen vagyok, még úgy is, hogy ilyen csúnya foltos a bőröm. És mit mondott az én autista kisfiam? Azt: Anya, nem vagy csúnya.

És én balga, aki annyi csodát látok naponta, és mégis beleragadok a külsőségek világába, megkérdeztem a Csillagok Küldöttét, hogy szerinte melyik tanító nénije a legszebb. Vártam, mert várakozni kell, jóval többet, mint az átlagos gyermeknél, hogy megérkezzen a válasz, de nem jött. Felsoroltam hát a tanárnők nevét, de egyet kifelejtettem. Csaba kimondta az ő nevét. Azt hittem ez a válasz, hogy őt tartja a legszebbnek, de Csaba akkor már türelmetlenül felkiáltott:

Nem! A szépséget nem lehet sorrendbe állítani! A szépség nem számok sorozata!

Döbbenten hallgattam, mert igaza van. És szégyelltem magam, hogy 13 év alatt sem tanultam eleget Tőle.

Hogy felfogjam egyáltalán, mennyire boldog vagyok, át kellett élnem ezer szenvedést, és át kell élnem minden nap. Minden valamiért történik. A mi életünk olyan, mint a szélfútta óceán vize. Hol a hullám tetején, hol a völgyben vagyunk. Egy autistával élni a végletek élete. Egyik oldalon a világ a maga rohanásában, a maga sokszor esze vesztett értékeivel, a másik oldalon ott az autista életszemlélet, a maga bájával, varázslatával, ami büszkeséggel tölt el, miközben lehúz, vagy inkább visszahúz a tudata, hogy nem hagyhatom így, ha azt akarom, hogy túlélje a megpróbáltatásokat. Mivel a többség nem érti őt, meg kell tanítani vele a mi berendezkedésünket, azt a világot, ami nem csak neki, de talán igazából nekünk se jó.

Az a világ ugyanis, amelyik nélkülözi a szeretetet, az odaadást, a megbecsülést, amelyik nem a jóságot, hanem a szépséget jutalmazza, amelyik mindenben a haszonszerzést keresi és nem az emberséget, az beteg világ.

Volt egy rövid, küzdelmes időszak, amikor még szoktam az új életem, és akkor azt hittem, hogy mindent meg kell magyaráznom, és mindenért elnézést kell kérnem, amikor Csaba furcsaságaira reagáltak az emberek. Igazából védtem a világot a saját fiamtól, aki ott állt mellettünk ilyenkor bájos ártatlanságában, de magányosan. Ellentámadásba lendültem, védtem a világtól a fiam, de az se volt jó. Mint egy villámcsapás olyan volt a felismerés, hogy nem ez a járható út. Meg kell ismertetni az emberekkel az autizmust, mert ha megismerik és megértik, akkor könnyebben elfogadják, és akkor az én csodálatos kisfiam többen fogják szeretni, és igazából akkor teszünk jót. Vagyis nekünk, akik úgy érezzük, segítségre szorulunk, nekünk kell segíteni, hogy az emberek megértsék.

Az történt, amit egy távol-keleti mondás is mond: „Szerencsétlenségből jön az Áldás. Megrekedésből jön a Virágzás.”

Nem tudom elképzelni azt a világot, amelyben Ő nincs jelen. Nem bírnám ki azt az életet, ahol nem hallatszik az Ő kacagása, melyben nem ragyog a szeme, ahol Ő nem futkározik a játszótéren, igaz leginkább egyedül.  Ez persze fáj, de már ő is tudja, hogy ha kinevetik a gyerekek, akkor, ha szólok, hogy megyünk, akkor menni kell. Ez egy lassú folyamat, amit szokniuk kell a gyerekeknek is, és persze nekem is fájó, amikor látom, hogy kihasználják a naivságát. Kicsit tűröm, hogy játszanak, hogy kicsit nevessenek, azután hazamegyünk. Nincs segítség erre, csak önmagunk ereje és a türelem, amivel megvárjuk, hogy a környezet megértse.

Ha igaz, amit Müller Péter mond, hogy akkor szeretünk a legjobban, ha az embereket visszavezetjük önmagukhoz, ha segítünk önmaguk erejére rádöbbenni őket, akkor Csaba már nagyon sokat tett a SZERETETÉRT. Miért? Sokan azt mondják nem boldogok, mert nem futottak be fantasztikus karriert, mert nem látták a Föld minden táját, mert nem lettek dúsgazdagok, mert nincs elég barátjuk, rosszak az emberi kapcsolataik, mert nem szeretik őket elég sokan. Ha megvizsgáljuk a kérdést, akkor azt láthatjuk, hogy Csaba valószínűleg ezeket nem fogja elérni, mégis mindenkit szeret. Jókedvű, boldog. Miért? Mert nem azt méri, mennyi szeretetet kap, hanem gondolkodás nélkül adja azt.

Csaba gyakran visszavonul saját világába, arra a helyre, amit én csak úgy hívok: Kozmikus Központ. Nekünk is ezt kellene tenni, minden nap legalább félórát. Egy hely kell, ahol nincs rohanás, ahol csak magunk vagyunk, és rendbe szedjük lelkünk.

 

Gyakran előfordul, hogy az otthonunkon kívül feszülté válik, mert meglát két embert, akikhez – mára már megtanultam – különösen vonzódik. Ilyenkor közéjük szeretne ugrani. Megtudtam nagy nehezen, hogy azért mert ezüst, meg arany szálakat érzékel közöttük, amit ő úgy mond „kötél”.  Olyankor mutogat: Ők össze vannak kötve. Nincsenek összekötve.

Döbbenetes, és megoldani még nehezebb. Mit mond erre egy földön járó ember? Butaság, senki nincs összekötve, ez látható. Igen ám, de mi van, ha ő mégis „lát” valamit? Ezt végül úgy oldottam meg, hogy mindenkinek jó legyen, hogy azt mondtam, van közöttük lelki kapcsolat (vagy házaspár, vagy szülő gyerek), de az nem fizikai, nem anyagi. Ilyenkor megnyugszik, és már legtöbbször legyőzi a kényszert, hogy közéjük ugorjon. Azért teszi, mondja Ő, mert az, NAGYON JÓ.

Gyakran az okozza a napi szenvedést, hogy azon töprengek – és lehet, csak nekem fáj -, hogy nincs és nem lesz kortárskapcsolata, lehet nem lesz szerelme. Fáj, ha kinevetik, mert fél a kutyától és kedvem lenne elmagyarázni, hogy az átlagembernek is vannak ám fóbiái (pók, egér, sötétség, lift stb.), de minden emberrel nincs időm egyenként elbeszélgetni.

Csaba elkapcsolja a tévét, ha ott sírást, sikoltozást, veszekedést hall. Megérzi a némaság mögötti feszültséget, viszont minap oda futott hozzánk, amikor Enikővel nagyon nevettünk valamin: Én is szeretnék úgy nevetni, ahogy Ti! – mondta.

Csaba olyasmit tud, amit mi nem, hogy közünk van egymáshoz, hogy láthatatlan, kozmikus kapcsolatunk van nekünk embereknek egymással. Tudja, hogy csiszoljuk egymást, hogy egymásba illők legyünk. Ő nem fog soha beintegrálódni mai világunk „versenyistállójába”, ahol úgy tud az ember „érvényesülni”, hogy ha tarol.

Az én autista kisfiam nem szereti a hangos gépeket. Nem szereti, ha egész nap szól a zene, vagy a tévé. Azt mondja: FÁJ. És gondoljuk csak el, micsoda hangzavarban élünk!

Egy csodás kis emberkének vagyok az anyukája, és el is szoktam neki mondani, hogy mennyire büszke vagyok erre.

Hogy mennyire egynek tekint mindent Csaba arra jó példa, az, amit március 18-án mondott a délutáni sziesztánk végén:

Öleljük meg magunkat! Bújjunk össze!

Nevettem, ő is. Majd kijavította a mi helyes szóhasználatunk szerint.

De azóta is jobban tetszi az, amit először mondott, mert szerintem az volt a helyes.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.